Emlékezz

A gránit mélysége sötétlik,

Érted kiált most a Lét.

Közösséget érzel, pedig 

belül megbújt egy árny.

Kihalt utcákon lovashintó,

és kocsis nélkül, de működik

a rendszer, ha engeded, 

hogy elengedd magad.

A türkiz vidámlik. Rideg,

még is soha el nem ér. 

Szépséget látsz. Fényes utcákon

totyogó emberek, és táncolnak,

ítéletek nélkül. Tarthat örökké,

   ha engeded, hogy megnyisd magad. 

A réz szentsége elámít.

Téged szólít most az Ég.

Közösséget érzel, és bár 

az árny ott van, barátod lett. 

Fehér falakra repesztett kiáltás, 

és nem rémiszt,

mert átláthattad a rendszert,

ha megértetted, hogy magadnak vagy.

Virág

Magány.

Beborít.

Elborít.

Egy helyben.

Megállt.

Zúgás.

Hová menjek?

Kit érintsek?

Felednék, vagy mennék.

Várakozva meghalok.

Nyílj ki virág,

de ha nem érzik illatod….?!

Érzet

Minden távolodva közelít, ébren tart majd elmerít.
Kilök magából és újra elnyel,
füstben gomolygó életjeleket flessel.

Megvakít, hogy sötétből fényes, fényesből átlátszó,
és minden kétes, cigaretta gyullad,
de azt már nem érzed, felfelé szálló, majd aláhulló képek.

Egyszer s minden porban újraszületve tényleg,
álldogálsz, nem érted, hogy ez itt most miért egy,
és rengeteg egyszerre, a rendszerben elveszve keresed az éned.  

Várva

Elutazva aggódás.

Semmis sóvárgás.

Sírva alélsz.

Szeretetet tapasztalhatsz,

szárnyalsz, szenvedsz.

Szertelen napok kergetőznek,

kavarog.

Gomolygó órák kántálják körbe ezt.

Tegnap pangó óhaja,

akasztott tartalom.

Nincs csend,

Dübörögve elodáz,

záródik kedvtelen.

Nappal láthatod, dermesztő

ösztönök kapkodnak kelletlen.

Nesztek!

Kérkedik, kérkedsz,

szomorú unottság,

gennyes sejtelem.

Mától libbenés.

Sorsszerű, űrkitöltő örvendés.

Sóhajjal láttatod,

döbbensz szüntelen.

Nincs, "csak",

kristálytiszta asszociatív végtelen.

Impresszió

 

Kertemben napszínű ürömvirágok,

Kellemes sóvárgó óriás sámánok,

Kántálva, álmokat teremtő őrszem manókat találok,

Kipillantás, sejtelem, mágia, alélok.

Kristályok koppanása, alternatív vízió,

Okkult talány, nyitott tátongó.

Ódón nádtető, örökös sodrás,

Semmibe eszmélt tündér rajzás.

Sivár rejtekemben narancsszín nárciszok,

Kérkedve először rátok kiáltok.

Kíváncsi izgágaság, gerjesztő ösztön,

Nappal lézengve elmerülten nyöszörgöm.

Megélt tapasztalat, töltelék károk,

Keserű üdv, veszedelem, mámor.

Rohanó órák, kórhadó olajág,

Gödörben neszelő örömteli sóhajtás.

Dilemma

Összetett és kiszámíthatatlan,
veszélyes kombináció.
Mint egy altatás nélküli operáció.
Látod, érzed, féled, nézed,
szíved kérgesedik, de te ezt, nem kérted.

Azért elindulsz, felvirrad a Nap,
újból megteheted, amit akarsz,
de ha van hozzá eszköz, az sem konkrét,
mert felhasználhatod végtelenképp.

Úszni könnyű, csak szeled a habokat,
utólag rájössz, jobb ha elvisz egy vonat.
Megtisztító a koszos kabin, mert ha
utazol, a bánatod alszik.

Néha megállsz és visszanézel,
nem érted, hogy a döntés, miért kényszer.
Ha leláncolnak erőszakkal, akkor
minden csak mese marad habbal.

Méhkaptárban kuszán

A méhkaptár, az rengeteg.
Nem látod az összefüggéseket,
mert összezavarnak a keretek.

Már kialakult minden, látszólag működik,
a fal fehér, rajta képekkel.
Ám ha leveszed a művet, a színhatás átalakul.
Hát ez nem fehér. Ez bizony mocskos.

Persze vissza lehet tenni faladnak ékeit,
hadd mutassák, hogy az éra rendben.
Megint átfesteni? Költözzünk el? Az is nehéz..
Viszont változtatás nélkül hazugság minden.

A megkérdőjelezhetetlenség bárgyú hatalma a rendszeré.
Igen, hibáztathatod magadat is, de nem érzed hitelesnek.
Ha a megközelítésekhez való hozzáállás alapja
nem a fásultság, s az érdek lenne, önkényes ítéletek nélkül nézhetnénk egymás szemébe.

Ellenséges a fellépés ezt persze tagadjuk,
csak a saját értékrend a támpontunk.
Megbukik. Ezredszerre esünk el és mégsem érdekel,
csak görgetjük tovább a kamu érték malmot,
abban a hitben, hogy azzal előbbre jutunk.

Mekkora tévedés. Minden a mi döntésünk,
el kellene hinni végre.
Ez a szabadság a következmények vállalásával jár.
Bizonyos, hogy ennyi nem elég.

Ha már az ég beborult, és bőrig áztunk,
az ár már mindent ellepett, akkor
nem elég az esernyő, vagy az ezzel járó kellemetlenség érzése.

Az átalakítás fejben, s a nyitottság, ami hiányzik.
'Nem kell optimistának lenni', minek áltassuk magunkat,
de ez nem egyenlő a pesszimizmus savanyú szájízével sem.

Tenni is kell azért, hogy megváltozzon,
amit elítélően kezelünk,
tenni kell, hogy szívünkbe az újat beengedjük, ha igaz,
legyen az bármi is.


http://www.youtube.com/watch?v=NaNibVjcXYk