Remeg a kép, elpattan egy érés egy pillanatra falakat kívánsz magad köré,
foglyon meg, mert folyékony lettél.
Kell egy keret. Rácsok vannak,
melyek merevek,
de hézagaik éltetnek.
Átláthatsz.
És belenézhetsz reggel a tükörbe.
Misztériuma, hogy arcod, mintha álarc lenne.
Az illatok furcsák.
Egy tollpihe felszáll, de honnan került ide?
Talán párnád utolsó lehelete szülte.
Te is kilélegzel.
Mellkasodat még nyomja az éjszaka súlya.
A lábakon ereid tovább lázadnak,
s szemed lüktetve ellenkezik.
Gyermetegen,
merengve meredsz előre dőlve,
kávét szürcsölve, amit az imént
főztél le megszokásból,
és nem azért, mert szereted.
Már menekülnél vissza az ágyba.
Puha, kedves, hívogató csábítás...
Olyan könnyű lenne!
E ponton megmentőd a fénysugár.
Izzó energiagömb jelenik meg az égen,
mint utolsó - Első mozgató.
A kép átalakul.
Amit látsz, már kevésbé rideg.
Arcodat masszírozza a meleg.
Próbálj egy mosolyt, mély levegő,
s a fáradtságot akaszd fogasra.
Az elindulás borzalmas.
Ha maradnál, az lenne rossz...
Indulj el!
A koffein kitart míg átesel a holtponton.
Dilemmádat hagyd parlagon,
este visszatérsz úgy is.
Nem adhatod fel, harcod akkor értelmetlen.
A párnákat is felejtsd el,
vissza se nézz!
Kulcs, kalap, kabát,
még egy sóhajtás.
Na így.
Így vagy útra kész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése